So, no, I don’t want your number
No, I don’t want to give you mine and
No, I don’t want to meet you nowhere
No, don’t want none of your time

Megint kezdődik. Fura, hogy pont így történt meg megint. Vicces, hogy pont ezzel a két mondattal kezdem, amit mindig is használtam. Régen. Most viszont itt van ez az új felület, ahol nem ismer senki, nem ismeri senki a pesszimista és szomorú bejegyzéseimet. Új felület, de régi én. Megint pont addig vártam, míg valami ilyesmi történik. Nem, ez nem igaz. Nem vártam. Lehet tudat alatt. Eddig valahogy nem volt kedvem rendbeszedni, szerintem nem is fogom igazán. Rendbeszedni. Miért tenném? Nem arra van, nem is arra jött létre. Azért van, hogy egy csapként szolgáljon, egy rozsdás, ódivatú, csöpögő csapként, amit nem lehet sohasem teljesen elzárni. A csapon pedig sikerül kiírnom magamból. Na, nem. Bevezetőt minek írjak egy olyan bloghoz, aminek semmi köze a publicitáshoz? Nem azért készül, na.

Nem találkoztunk legalább 3 éve. Lehet több is. Nem figyeltem az időt, egyszerűen csak élveztem, hogy már nem érdekel. Szinte a számítógép pixelein keresztül se figyeltem meg. Excellent research skills, though, my darling. Szóval rákeresni persze tudtam. De már egyre közelebb voltam ahhoz, hogy úgy tegyek, hogy már nem emlékszem rá. Amitől könnyebb lett volna valóban elkezdeni nem emlékezni. Máskor meg pont azért rohantam azokba az emlékekbe, mert megszokott volt. Jó érzés. De igazából nem az, abszolút nem. Csak hát, otthon. Egyébként nem úgy, ahogy gondoljátok. Aztán jön egy e-mail és megint elkezd dobogni a szívem. Nagyon. Nem akarom megnézni, lassan is nyitja meg. Jólvan, megint megnyugvás.

Ez alatt a 3 év alatt soha nem gondoltam azokra az alkalmakra, mikor a végső úthoz rohantam. Igen, az érzésre emlékszem. Amikor annyira fáj minden és annyira kétségbeesetten tehetetlen vagy, már fáj a fejed a sok sírástól és nem tudod kinek elmesélni, mert úgysem értenék meg. Na, akkor rohantam ehhez a megoldáshoz. Nem, nem mondhatom, hogy megoldás, hiszen a rotring hegye sohasem az. De mégis annak tűnik ezekben a helyzetekben. És nem, nehogy azt gondolja valaki, hogy ezek öngyilkos kísérletek. Dehogy. Ha öngyilkos akar valaki lenni, mert annyira sötét minden, annyira homályos és átláthatatlan, igazából érzelmek nélküli, akkor azt nem így teszi. Tudom, mert én sem így tenném. Egyszerűen csak jobb érzés. Olyan, mint amikor viszket a szúnyogcsípés és inkább belevájsz erősen, mert az jobb és megnyugvást hoz. Másképp nem tudom leírni. Ha nagyon fáj a lelked, egyszerűen érzed, hogy nem tudsz tenni ellene, mert nem gyakorlati, nem absztrakt, akkor csak ez marad. Érzed az éles csípést, érzed, hogy ég és a másik, megfoghatatlan, elmagyarázhatatlan fájdalom enyhül.

Blogot írok arról, amiről már három éve nem. Pont az után két nappal, hogy megint találkoztunk. Habár ez erős szó rá, mert csak összenéztünk és elmentünk egymás mellett. Szerintem mindketten annyira meglepődtünk. Nem akarom elhinni, hogy csak én. Az nem lehet, hogy csak én, vagy igen? Egyből előjöttek a képek, a fájdalmas otthagyások, a meleg éjszakák a padon sírva, a rohadt érzés, hogy ilyet nem tehetnek senkivel, és mégis. Aztán eszembe jutott a lila köd. A folytogató érzés, ami nem enged, ami mar és csak nézem az embereket körülöttem és le vagyok ragadva, nem tudok mozdulni. Fura eufória vesz körül, de nem jó, nem akarom, elég.

Viszont nem szeretem már. Ezt tisztáztam magamban rögtön utána, mikor a szívverésem kicsit enyhült.

[Norman:] We're all in our private traps
[Norman:] Clamped in them, and none of us can ever get out
[Marion:] Sometimes we deliberately step into those traps
[Norman:] I was born in mine; I don't mind it anymore
[Marion:] Oh but you should, you should mind it
[Norman:] Oh I do, but I say I don't